"Hoppon maradsz, én meg a hiphop-on"
Underground névvel már sokféle kezdeményezést illettek az elmúlt évtizedekben, amik közül néhány végleg elsüllyedt, míg mások kinőtték földalatti létüket és átvették valami éppen kihulló kifejezésforma helyét a mainstreamben (a főáramlatban). Akad példa erre képzőművészetben, filmben és színházban, s talán nem ennyire látványosan, de az irodalomban is. És természetesen nagyon erősen a zenében. Stílusok jönnek-mennek, bontakoznak ki, hatnak egymásra. „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.” (Most ne gondoljunk azokra, akiket külső erők – teszem azt: pénz – tol fel és ejt el!) A másik elfelejtendő, a „drusza”: a tipi-topi pop-hiphop, mert az is teljesen más.
A föld alatt óriási a nyüzsgés. Aki nem tud kiemelkedni, megmarad komposztnak. De akiben van tehetség, ambíció és főleg mondanivaló, az szárba szökken és az égre tör. A kétezres évek magyar aszfaltján egy újszerű költészet bontja szirmait.
Huszonéves srácok (legjobb kor a poézishez), tele tűzzel, hol elhanyagolható, hol erősebb zenei aláfestéssel kiáltják világgá gondolataikat, fájdalmaikat, reményeiket, hirdetik kitárulkozva legszemélyesebb hitüket – ahogy ezt a műfaj szabályai megkövetelik tőlük. „Hétfő vagy szombat időt ráb*sz. Nem sajnálja, mert maradandót hagy” (Connections: Maradandót hagyni) Ó, kérem, ne akadjunk fenn a csúnya szón! A nyolcvanas évek underground költőivel együtt már rég beemelődtek az utcáról a „magas irodalomba” a trágár szavak. Menjenek csak el egy mai színdarabra! És már a nyomdafesték sem olyan szigorú. Ugyanakkor tény, hogy a hiphop-verselők meglehetős szabadossággal kezelik édes anyanyelvünket: ha a ritmika, a gondolat úgy kívánja, minden további nélkül zúzzák porrá. „Patois”-val (ejtsd: patoá, angol alapú nyelv, sok afrikai, spanyol, francia eredetű szóval) fűszerezik, variálják a szokásos szórendet. Hiszen ők nem a fehér papírnak, a nyomdafestéknek költenek, hanem a színpadra, a tátott szájú ifjúság számára. Így a tartalmat – mint például: „legyél mindig pozitív, mindig felfelé ívelően kreatív!” – olyan formában pakolják a hallgatóság elé, ami a versektől rég elszokott generációt is eléri. Ezért nem szépirodalmi vagy nyelvészeti szabályok határozzák meg a szavak használatát, hangsúlyait, sorrendjét, hanem a ritmus, a stílus. Olyan könnyedséggel játszanak a magyar (és a többi) nyelvvel, olyan magabiztos bátorsággal, hogy a régi neveltetésű hallgató először megbocsát, majd csodálni kezd minden poént. Miközben a dal esetleg korántsem szívderítő, hiszen sokszor igazságtalanságokról, kiszolgáltatottságról, kivetettségről szól. „Nekem is volt pillangó a zsebemben, nem színes, hanem szúrós.” (Fankadeli: Álmodtam) És a hallgató lassan ráébred, hogy itt korántsem mindössze dalolászó fiatalokról van szó, hanem egy olyan újfajta költészetről, amely bár nem a megkövesedett utat járja, hanem merőben (sőt! vakmerően) új eszközökkel operál. Mégis szerepét tekintve egészen régi időkre utal vissza – mikor a költészet nem szűk körű, csendes esti elfoglaltság volt, hanem üzenet a néptől a népnek, tanulságos mulatság, gondolatébresztő az utca emberének, alkalmasint forradalmi fegyver. A témaválasztás tekintetében erősen dominálnak az alapkérdések (a banális triumvirátus), úgy is mint: haza, szerelem, testvériség. „Mindenütt jó, de legjobb odahaza. Haza. Hol spanok hada vár rám és ismerős a város minden sarka” (Connections: Mindenütt jó) Nagyívű érzések, egyszerű, de ütős tálalásban.
Erős közösségformáló hatása minden zenének (minden művészetnek) van, de az a kritikai szemlélet, és az a fajta tisztelet, ahogy a hiphop-költők viszonyulnak egymáshoz, szintén némiképp letűnt időket idéz. Mély indulattal fordulnak el a tehetségtelentől, ugyanakkor őszinte tisztelettel segítik egymás felvállalható produkcióit. Zenei és irodalmi szempontból is példátlan az a testvéri összefogás, ahogy szólóban is sztárnak számító repperek karakteres hangzás- és gondolatvilágukat beadják a közösbe, nagyon friss, izgalmas és erőteljes egységet alkotva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése